Mindenképpen a legismertebb hiperrealista manapság az Argentin Mariano Ristori. Ha ránézel a fenti művére, akkor azonnal megérted miért.
Közben eszedbe jut Sándorfi István, aki 2007-ben bekövetkezett haláláig ugyan Franciaországban élt és alkotott, de szüleivel csak 56-ban menekültek el itthonról, édesapja IBM-nél betöltött posztja miatt. Furcsa, kifacsart önarcképei jellemezték ifjúságát /talán értjük is az okokat/, később már konszolidálódnak a festményei, azonban a fotografikus ábrázolást mindig valami szokatlan, oda nem illő tárggyal, tárgyakkal egészíti ki.
Láthatod magad is, a fülpiszkáló és a madártoll ritkán szerepel együtt csendéletben, Sándorfi szerint viszont ott a helye.
A képeket nézegetve rájöhetsz, láttál már ilyent, nem a 20. század irányzata ez.
Tudod, emlékszel rá, maga Munkácsy is realisztikusnak számított, nézz rá a tegnapi posztomban szereplő Sztrájk-ra.
Hohó, gondolod, de hiszen Millet: Kalászszedők festményét nézegetve, mindig is olyan benyomásod volt, mintha fotót nézegetnél.
Valóban és még sem, hiszen a 19. század közepén még nem, majd csak 1861-ben készül az első színes fotó.
Magyar mestereinknek sem kellett szégyenkezniük.
Bihari Sándor 1886-ban festi meg a Bíró előtt című realisztikus alkotását,
Deák-Ébner Lajos a Baromfi vásárral 1885-ben rukkol elő.
Végül, egyértelmű és tényként kell elfogadnunk, a realista ábrázolás múltja min. 160 éves, ami ma csúcsosodik ki a hiperrealizmusban.
Látva a nagyok képeit, kicsit szégyenkezve teszem ide, az általam rajzolt Padlizsánokat, ami már végre kezd a valóságra hasonlítani.
De, ismétlem, nálunk SM állapotúaknál saját örömünk és gondolataink lefoglalása a cél, fűszerezve némi sikerélménnyel, nem pedig a valódi művészek koppintása. 🙂
Ha tetszett megoszthatod. 🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: